Árva Linka [antikvár]

Részlet a könyvből: Nagyot dördült a barna kapu ... Sápadt, földúlt arccal, rémült, tágranyitott szemmel, félig-meddig az öntudatlanság határán tántorgott ki rajta Linka. Pongyolában, rossz házicipőben, fésületlen fejjel. Rohant, ahogy csak bírták rogyadozó lábai. A kora reggeli órákban alig lézengett az utcán néhány lélek. Egy-egy tejes szekér zörgött végig a macskaköveken, a főtéren a zöldséges bolgárok, meg a kofaasszonyok rakták ki áruikat. Itt-ott egy kutya surrant el, behúzott farokkal. A városka még mély álmát aludta. Bóbiskoltak a házak is, lehunyt szemmel pihentek az ablakok. A főtéri örmény templom óráján éppen most ütötte el a hatot. Linka végigbugdácsolta az utcát a hepehupás tér fonnyadó virággruppjai között és befordult a Vízutcába. Félig ájultan csöngetett be az egyik tisztes családi ház kapuján. Eltelt pár perc. Linka óráknak érezte. Végre csoszogás hallatszik. Bizalmatlan, de fensőbbséges hang szűrődik ki az ajtórésen: - Ki az? Ki meri háborgatni éjszakai nyugalmamat? - Én vagyok! Eresszen be! A hang nem enyhül meg. - A boldogságos szűz Mária sem tudhatja, ki az az én. Ki lehet az a forradalmár, szociálista, aki nem tiszteli a rangomat?