Asszony a napfényben I-II. [antikvár]

Részlet a könyvből: A fénysugár Az ősz enyhe volt, akár a késői tavasz: Leticia Boldero mégis megborzongott, ahogy belépett a tágas kensington-i házba. Sápadtan állt a kapunál: keze tétován tartotta a kulcsot. Úgy zárta be maga mögött a kaput, mintha csak nyomábanjáró kísértet elől menekült volna. Pillanattal később megnyugtatta az otthon családias, meleg csendje. Hazaért. Újra visszanyerte természetes, öntudatos énjét. A sötéthajú, középmagas asszony, - felhőtlen homloku, okos szemű, - pillanatig megpihent a félhomályos hallban. Ki sejthette volna az iménti borzongást, a tétova habozást, s a kapuzárás menekülő hevességét? Leticia most látta meg ruthot, az örökké figyelmes Ruthot; a szobaleány halk selyemzizegéssel közeledett a homályos sarokból, Monty dolgozószobája felől. Ruth várt, mintha órával kezében várna - amíg csak várhatott s amíg az utolsó pillanat elérkezett, hogy a leghatásosabban adja elő mondókáját. Igen, pontosan úgy - gondolta Leticia. Jól tudta, hogy Ruth ideges légzési nehézségben szenved. Ennek ellenére sem mondott volna le a bejelentés gyönyörűségéről. És halálesetet, vagy akár a tulajdon házasságát is ugyanazzal a tökéletes derűvel jelentette volna be. Csodálatraméltó Ruth!