Át a fekete vizeken... [antikvár]

Részlet a könyvből:Hát elmentek?! - az egyszerű kérdés fájón villant át Márkus János elméjén. Márkus csendőrőrmester volt és a kérdés a délkeleti demarkáción, az Isten szabad ege alatt sajogtatta a szívét. Lova mellett állt és ahogy a csillagokat nézte, szeméböl könny csordult ki.Végigpergett napbarnította arcán és ott törött össze tömött, fekete bajuszán. Lelki szemei előtt szinte látta a messzi Nyugaton száguldó vörösszemű vasparipát, mely a magyar urakat Páris felé vitte. Keze ökölbe szorult és nyomán feltámadt a kemény gondolat. A víz legyőzte a tüzet, békét kérnek.Márkus János, mint a vad riadt meg tulajdon gondolatától. Nyeregbe pattant és lova hátán dacosan nézett körül a vak éjszakában. Könnyű nyári szellő támadt és a csendőr kalpagján meglengette a kakastollat. Még egy röpke pillanat. Márkus János szívébe belenyilalt a fájdalom.Szava van a fájdalomnak: - Békét kötnek... békét! Elvész a falu, bitangba megy a jószág, latrok ülnek a régi házba és a kis kert violáit mosdatlan kezek szakítják le a leánynak.