Atilla, a hun üzenet [antikvár]

Cey-Bert Róbert Gyula Atilla-könyvéhez előszót írni egyszerre könnyű és nehéz feladat. Könnyű - látszólag -, mert csupán utalni kellene egykori iskolai tanulmányaink olvasmányaira, felidézgetni a fantáziánkat megmozgató, legendás történeteket, hivatkozni a szépirodalom alig fakuló remekeire. Nehéz - látszólag -, mert csupán száraz tudományossággal fel kellene idézni napjaink egyre jobban szaporodó régészeti leleteit, a korabeli kínai források leltárszerű pontossággal felsorakozó ismereteit, s lábjegyzetek sokaságával megerősíteni a szakszerűséget. Ezúttal köztes megoldást kell választanom, amely megfelel a tudományosság kritériumainak és az olvasmányosság igényeinek is. Úgy vélem, az a valóságos előszó, amely nem csupán lazán utal az adott könyv tartalomjegyzékére, hanem valamiféle szakmai többlettel is gazdagítja az olvasót. A hunok és Atilla sajátos szerepet töltenek be a magyar közgondolkodásban, de a magyar történelemben is. Teljes joggal, bár Ottó Maenchen-Helfen némi csodálkozással állapítja meg alapvető jelentőségű hun történelmi monográfiájában: „... mily különös ... hogy a hunok még 1500 év után is oly sok érzelmet kavarnak fel..." Most már hozzátehetjük, hogy nem csupán ezerötszáz, hanem lassacskán kétezer éve kavarja fel az érzelmeket a hunok emlegetése. Magyar szemmel kevésbé meglepő az is, ahogyan Maenchen-Helfen folytatja előbbi megállapítását: „... A magyarok még ma is hangos dicsőítő énekeket zengedeznek nagy ősük emlékére..." A magyarok számára nyolc-kilencszáz éven keresztül természetes, cáfolhatatlan ténynek számított, hogy ők a hunok utódai, Atillának, „Isten ostorának" leszármazottai. Nem zavarta őket ebben a korabeli nyugati krónikások reszkető kézzel írt feljegyzései, amelyek szerint a vad hunok a bibliai Góg és Magóg kiszabadult utódai, földre szabadított sátánok, de legalábbis a sátán patáslábú gyermekei, koponyákból vért ivó, emberi fenevadak. Ezeket a „tárgyilagos" feljegyzéseket olyan történetírók rögzítették, akik soha az életben nem láttak eleven hunt. A római Marcellinus Ammianus híradásai annyira álltak köszönőviszonyban a valósággal, mint napjaink UFOíróinak leírásai a világűrből érkezettekről. Lélektani nézőpontból mindez érthető: vesztes, porig alázott nép emlékezik vissza az őt legyőző ellenfélre. Egyetlen apró példa: Ammianus borzongva hivatkozik a hunok csonthegyű nyílvesszőire. Ilyen valóban volt a hunok fegyvertárában, de ők csupán madarak és aprótermetű prémes állatok ellen használták őket, hogy ne tegyenek nagy kárt a tollazatúkban vagy a bundájukban.