Az a nap [antikvár]

Apró István hősei a Regénybrikett óta eljutottak az érett férfikorba. A szerző megírta mind ez ideig legszebb, legfájdalmasabb esszéjét (Férfikor) az árulásról. Nem lehet véletlen, hogy őt ez foglalkoztatja, hovatovább: eleven parázsként égeti. Már az említett regényében megfogalmazza: „századok óta úgy prédál bennünket (bácskaiakat stb.) a történelem, mint rossz ivó a jó bort". Itt-ott legújabb novellái (Az a nap) lapjain is borozgatnak, minden okuk megvan rá. Illetve megvan rá az oka a szerzőnek abban a „csontig ható, magányban", ahová a történelem vagy a sors sodorta. Mert mintha a könyv minden darabja ugyanarról a személyről szólna, magáról a szerzőről, magáról Apró Istvánról. Akkor is, amikor Pénelopé szerelméről ír, de még akkor is, amikor az emberi természettel felruházott patkányokról mondja el véleményét. A gyűjtemény mindvégig tiszta, gyémántkemény szövegeit olvasva újfent a Regénybrikettre kell hivatkoznunk, amely a címében ugyan regényt ígér, valójában azonban olyan prózai műfajokból préselődik össze, mint az esszé, novella, újságcikk, itt is váltogatják egymást a prózai műfajok, mégpedig nem csupán a köteten belül, hanem egyazon dm keretein belül is. (Részlet a recenzióból