Az acélt megedzik [antikvár]

N. OSZTROVSZKIJ A forradalom legnagyohh mestermüvei az emberek, akiket megszül. A vonagló földat felszakító új áradatból, mint az élet himnusza szökken fel a lelkek hitvallása, — és visszhangjuk egyre zeng, noha a hősök már holtak. A jövő époszainak és dalainak ihletöivé, héroszaivánövekednek '—a gazdag nyarak aratása, melyeknek a forradalom kora volt nyers kora-tavasza. Ezek közül az emberek közül való Osztrovszkij — egy az éleitől izzó, hősi himnuszok között. Gide nem értette meg ó'f, mikor meghatott csodálattal így írja le látogatását: j,megszakadt szinte minden szál, amely a külvilághoz fűzné s lelkének nincs sem.erre útja. S mikor kezet nyújtott Osztrovszkijnak^ Gide úgy érezte, hogy „az élettel fűzi össze". Hogyan lehet az, hogy Gide nem érezte ujjain a tett fáklyájának lángját. Osztrovszkij a teP- és a küzdelem lobogó lángja — és ez a láng egyre növekedett és egyre hatalmasabb, mig körötte egyre sötétebb az éj s egyre fojtogat óbb a halál. Az ifjú, aki kegyetlen gyermekségében, Garibaldi és az Ovod* hősi életén hevült — aki tizenötéves korában Bugyonnij lovasai közt vágtatott — aki súlyos sebesülten, tifuszos lázából talpraáUva fáradhatatlanul küzdött tovább s a legveszélyesebb és legkimeritőbb rohammunkáhan, — aki gerincsérülése folytán elvesztette látását, keze-lába megbénult, aki tollat fogott, aztán toUhamondotta életét, tovább harcoll a szóval — nem, ,,a fájdalom és a magány megszóMottja volt, melyből fel nem- oldhatta semmi" (amint Gide mondotta). Soha el nem nyugvó tett és bizakodás áradt benne. S ez az Öröm fűzte össze bajtársaival, a föld minden haladó és harcoló népével. Egy látogatója azt kérdezte tőle: ,,Lehet-e, hogy nem hánt meg semmit?" — Erre nincs időm A mi országunkban a sötét éjszaka is napsugaras reggellé válhat. Boldog vagyok. * Vojnios, angol író regénye az olasz forradalmárok életéről.