Az alku [antikvár]

I. RÉSZ „Linda: Hatvanéves múltál. Nem kívánhatják, hogy }létszám utazgass." (Arthur Miller: Az ügynök halála.) „Belesodródtam" tehát egy vállalkozásba, egy cégbe. Igaz, hogy T. ez ügyben nem várt el senkitől semmit, se pénzt (tőkét), se egyéb közreműködést. Azoktól „a társaktól", akik velünk tartottak, csak és kizárólag üzletkötői (ügynöki) munkát követelt. Ez az alkuszcég kizárólag és egyértelműen az ő cége volt. O fizette be az alaptőkét, ő kötötte a szükséges és előírt felelősségbiztosítást, ő építette és tárgyalta le a kapcsolatokat, el kell ismernem, hogy tiszteletre méltó nyugalommal és kitartással, egy percig sem megtörő lendülettel. Éppen aznap, amikor a PSZAF-hoz beadtuk az utolsó papírokat, mondta, hogy már nagyon „dolgozhatnékja" van. Nyílván a pénzkeresés is motiválta, de azt hiszem, a tevékenység is: a tárgyalások, az ügyfél „megdolgozása", az üzleti eredmények stb. Én nem lennék jó „kapitalista". Nem teszem hozzá, hogy „már", mert eljárt felettem az idő. Nem tudom, vajon megálltam-e volna a helyem akkor, ha olyan idősen ér a rendszerváltás, mint ahány éves most ő. Hogyan tudtam volna összehozni annyi pénzt, amely egy vállalkozáshoz kellett volna? Természetesen valamennyi tapasztalatom azért van a vállalkozással kapcsolatban. Csak azt nem tudom, hogy ez valódi tapasztalat-e. Mert 1989-ben „kicsiben" én is „végigcsináltam" az úgynevezett spontán privatizálást F. P barátommal, aki egy nagy 303