Az amerikai szobatárskísérlet [antikvár]

ELSŐ FEJEZET R osie ^laki éppen próbált betörni a lakásomba. Oké, rendben. Tulajdonképpen nem is az én lakásom volt, csak egy lakás, amelyben pillanatnyilag tartózkodtam. Ez azonban mit sem változtatott a tényeken. Mert ha valamit megtanultam, amikor New York kétes városrészeiben éltem, az az volt, hogy aki nem kopogtat, az nem várja meg, hogy beengedjék. Első számú bizonyíték: a kitartó zörgés a — szerencsére zárt - bejárati ajtónál. Amikor a hang elhallgatott, ki tudtam fújni a levegőt, amit addig visszatartottam. Meredten bámultam a zárat, és vártam. Jól van. Talán tévedtem. Lehet, hogy csak az egyik szomszéd vétette el az ajtót. Bárki áll is odakint, végül biztos bekopog, és Hirtelen mintha az ajtónak csapódott volna egy test, összerezzentem, és .hátraugrottam. Nem. Nem kopogott. Nyilván nem is a szomszéd volt. Hiába nyeltem a levegőt, nem jutott el a tüdőmbe az oxigén. De a fenébe is, igazán nem hibáztathattam a tüdőmet. Sőt még az agyamat sem, amiért nem volt képes ellátni az olyan alapvető funkciókat, mint a légzés, egy ilyen nap után Pár órával ezelőtt az én lakályos és gyönyörűen karbantartott albérletem, amelyben öt éve éltem, gyakorlatilag rám dőlt. Szó szerint. És most nem egy kis repedésről beszélek a plafonon, meg némi lehulló porról. A mennyezet egy része megadta magát, és leomlott. Leomlott. A szemem láttára. Kis híján a fejemre zuhant. Elég nagy