Az aranykakas krónikája [antikvár]

1956 nyarán keresni kezdtem azt a bizonyos varrótűt a szénaboglyában. Arra vállalkoztam, hogy felkutatom a kolozsvári bőr- és cipőgyár több ezer dolgozója között azokat a munkásokat, akik 1910-től 1948-ig a gyár uraival szembenállva győztesen kerekedtek felül, s szocialista vállalattá alakították át ezt a városnyivá terebélyesedett üzemet, az egykori Dermatát. Hol keressem őket, ki él közülük, s főleg milyen személyes élményeket őriznek abból, amit a történelem eddig olyan szűkszavúan tárgyalt? Egy fülledt nyári reggel a Szamos nagy betonhídján át az ordítóan sárga Uránia palotához kutyagoltam, a bőr- és cipőgyár felé közlekedő autóbuszjárat akkori megállóhelyére. Arra jött egy nagyméretű autóbusz jó vastag római egyessel és az útszakaszt jelző Manastaur-Piata Jdanov szövegű táblával, de annyira zsúfolt volt, hogy meg sem állt. Újabb negyedóra múlva aztán jött egy másik, arra végre fölkapaszkodhattam.