Az aratás [antikvár]

Részlet: Hárman Két esztendőn át nyomta a kórházi ágyat Vaszilij Bortnyikov súlyos sebesülése után agysérüléssel - gyámoltalanul, mint egy kisgyermek. A szakadatlan kínok kútjába merülten egyetlen sort sem írt övéinek, hiszen csak a szenvedést oszthatta volna meg velük. Századbeli bajtársától, akivel véletlenül találkozott a kórházban, megtudta, hogy Öt az osztagnál elesettnek vélték és halála hírét közölték feleségével, Avdotyával. -Megírjam neki, hogy életben maradtál? - kérdezte barátja. - Hogy kétszer temessen el? - felelt Vaszilíj, nagynehezen mozgatva állkapcsát, ami a szokott kínt idézte elö. - Elég volt neki, hogy egyszer elsiratott... 1946-ban a batumi sebésztanár rászánta magát, hogy egy kockázatos és majdnem reménytelen műtétet végezzen rajta. A gyógyulás csodával volt határos. A hatalmas test a visszanyert mozgóképesség gyönyörűségétől szinte érthetetlen gyorsasággal kapott erőre. Vaszilij alig mert hinni nem remélt szerencséjének tartósságában. Mikor elhagyta a kórházat, akkor sem irt haza, hanem repülőgépen Moszkvába utazott, onnét pedig már másnap vonattal indult tovább. Minél közelebb ért szülőhelyéhez, annál jobban gyötörte az aggodalom felesége, gyerekei miatt. Most, hogy megint embernek érezhette magát s visszatért régi életéhez, úgy elfogta a türelmetlen szeretet és vágyódás a családja után, mint soha azelőtt. Az utolsóelőtti állomáson ismerőssel találkozott, egy szomszéd faluból való kolhozparaszttal, aki elbeszélte, hogy nemrég látta a piacon Vaszilij feleségét és a lányait. Vaszilij kérdésekkel ostromolta.