Az áruló [antikvár]

Egy hajó hagyta el a kikötőt. Lassan haladt előre az ibolyaszínű tengeren. A beyruthi régi mólóm pillantottam meg az árbócai csúcsát, aztán két fekete kéményét. Már kinn is van a nyílt tengeren. Fél óra múlva el fog tűnni. Felismertem. A Szfinksz, az a hajó, amely három évvel ezelőtt, amikor tisztán és szépen tárult ki előttem az élet, kikötött itt velem. A teraszról, ahol napi sétámat szoktam végezni, majdnem az egész várost látni lehet. Tekintetem gépiesen keresi balfelől az amerikai kórházat körülvevő zöld növényzet között azt a szerény villát, ahol egy szomorú kis lány már nem gondol többet reám. De gondolatom nem időzik sokáig ennél a tiszta emléknél. Libanon kopár szakadékai, amelyek látszólag annyira hijján vannak minden misztériumnak, sokkal sötétebbek, mint ahogy képzelné az ember. Meg kell erőltetnem a szememet, hogy észrevegyem - nem azt a különös kastélyt, henm azt a szilacsúcsot, ahonnan látszik ez a kastély, - az a kastély, amelynek úrnője azzá tett, ami most vagyok, azzá a lénnyé, akin oly nagy volt a hatalma, hogy még csak szégyelnie sem engedte megváltozását.