Az égő erdő [antikvár]

Egy órával azelőtt Dávid Carrigan, Őfelsége lovasított csendőrségének őrmestere, halkan és gondtalanul dúdolgatott a kék ég hatalmas mennyezete alatt és örült az életének. Hálával és áldással gondolt fölöttesére, McVanera, az Athabasca-Révben állomásozó «N» különítmény főfelügyelőjére, amiért neki osztotta ki ezt a feladatot.. örült, hogy egyedül vándorolhat az erdő mélyén és kalandos útja közben hetekig járhat az ő szeretett északi vidékein s mind mélyebbre, mélyebbre törhet előre fölfelé. Délidő lévén, teát főzött a folyóparton, alkalmas helyen, ahol kis homokos térséget talált, az erdő hűvös széle és a víz között. S életében talán ezredszer gondolta el, hogy mégis legjobb, ha egyedül van az ember a világon, mert - őszintén szólva - meglehetősen veszedelmes vállalkozásba kezdett. - Ha fűbe találok harapni - mondta induláskor McVanenak - nem igen lesz, aki túlságosan lógassa miattam a fejét. Senkim sincs már hosszú évek óta. Carrigan egyébként nem igen szeretett magáról beszélni, még az «N» különítmény felügyelője előtt sem. Egészen azonban nem volt igaza, mert nagyon sokan szerették és bíztak benne.