Az égő hegy [antikvár]

- Menj aludni, fiacskám - mondta Futhó Lajos a feleségének, anélkül, hogy ránézett volna; keze reszketett, míg a karja után nyúlt, magához húzta, tágrameredt szeme tétovázva és üresen nézett el az asszony feje felett, megcsókolta a homlokát és átment a másik szobába. Ha most ránéz Magdolnára, azok után a rettentő negyedórák után, mik elmúltak s azok előtt a szörnyűséges és komor negyedórák előtt, mik következnek, ha most szembe kellett volna néznie vele, talán hangosan feljajdult volna, talán jajgatva és ordítva felzokogott volna. Az ajtót behúzta maga után. Egyedül volt. Felsóhajtott és megborzongott egész testében. Szíve helyén, élő és forró szíve helyén, kétségbeesésének, bánatának és szenvedésének hideg üressége tátongott. - Vége van - dörmögte reszketve és az az elhatározás, mely lappangva és tétovázva ütötte fel fejét lelkében ma este, most feketén és szilárdan, és mozdulatlanul állt előtte. Igen. Vége van. Meg kell történni. Nincs más hátra ... Mind a két kezével görcsösen kapaszkodott meg a karosszék karjaiban. Szemét lecsukta s gondolkozott.