Az Einstein lány [antikvár]

Részlet a könyvből: "Berlin, 1933. május Három nappal azután, hogy a végzetes lövés eldördült, Alma Siegel a nagyváros nyüzsgő központján át a keleti fertályba igyekezett, hogy megtekintse a névtelen halottak fényképeit. A fotók a rendőrkapitányság folyosóján álló vitrinekben sorakoztak, elkészítésük helyét és időpontját egy-egy papírszelet jelezte: a Danziger Straße melletti szemétlerakó, január 24.; az Anhalti pályaudvar mosdója, február 7.; a Landwehr-csatorna a Cottbusi híd magasságában, április 15. A folyosón nagy volt a forgalom. Különböző okokból jöttek emberek a rendőrkapitányságra: megjelentek az idegenrendészeti hivatalban, vízumért folyamodtak, elveszett tárgyak felől tudakozódtak vagy lopást jelentettek be. Ide-oda lökdöstek Almát, ahogy céltudatosan elsiettek mellette, egy pillanatra sem álltak meg, hogy az üvegen át dermedten rájuk meredő arcok soraira nézzenek. Régi barátja, Robert Eisner mindenáron el akarta kísérni. Eredetileg Róbert mutatta be őt a vőlegényének. A két férfi együtt dolgozott a Charité Kórház pszichiátriai klinikáján, és Róbert kétségkívül úgy érezte, kötelessége eljönni. Mindenesetre biztosította a lányt, hogy a rendőrkapitányságon tett látogatás merő formalitás. Bár Martin Kirsch már csaknem két hete eltűnt, valószínűtlen, hogy fölfedezik az arcképét az üvegtárlókban kiállítottak között. Azok kétkezi munkások, bevándorlók, illetve a nők esetében cselédek és „hivatásosok" portréi - az utóbbiak alatt a férfi minden bizonnyal prostituáltakat értett. Róbert úgy vélte, Martin társadalmi állása, pszichiátriai doktori rangja nem fér össze össze az efféle társasággal. Igaza is lett. A tanult osztályok fehér gallérja ritkán fordult elő a névtelen halottak nyakán. Azok gallér nélküli, a szennyet jól elrejtő, sötét színű inget viseltek, és durvaságot, ápolatlanságot mutattak, amely nem csak ruházatuk állapotában nyilvánult meg."