Az élet vasmarkában [antikvár]

Mint aki fölbukott.... Lassan újból fölemelkedem és körülnézek. Az utat keresem, melyet ott a Korzó-közben azon a szeptembereleji napon elvesztettem. Ahol most állok, kevés a világosság, mozdulni alig merek. Tudom, a híd összeomlott, nem léphetek egyet sem a régi úton. A híd: az igazságba vetett hitem. Képzelgés ötven éven át.Mégis, mégis, valahogy el kell indulni. Élni kell tovább. De kell tovább élni egyáltalán? Hordozni az igazságtalanság szörnyű terhét? Tanácsolják: folyamodjam.... Perújrafelvétel: Tudva-tudom, kívül esik ez az én emberei és földi lehetőségeimen. Mozgósíthatnak-e egy egész hadsereget csak azért, hogy visszaállítsanak a talajba egy kidőlt fát, mely nem hozhat már semmi gyümölcsöt, s talán még csak nem is életképes. Mozgásba hozni egy egész apparátust, fölriasztani egy várost egy agyonhajszoltért, akit még sárral is megdobáltak. Miattam meaculpázó államapparátus?... Ej!De minek is foglalkozom olyan dologgal, mely már régen elvégeztetett? Nem kényelmesebb-e (mindenképp hasznosabb) a végzetnek és a szükségszerűségnek bölcsen hallgatva engedelmeskedni és hallgatva végleg letérni az útról?!