Az elfelejtett dal [antikvár]

1 A szél olyan erősen fújt, hogy az asszony úgy érezte, egyszerre két világ húzza-vonj a magához, mintha nem akarná elereszteni őt az álom. Aztán a két világ közötti határ lassan elmosódott, majd eltűnt. A vihar körbenyargalta a házat, fütyülve leszaladt a kémény nyílásán, és odakinn megtépázta a fákat. De a tenger még zajosabb volt. A hullámok a sziklás partot mardosták, megtörtek a meredek szirteken. A mellkasában érezte a mély robajlást, ott lüktetett a csontjaiban és a lába alatt a földben. Elszunyókált a karosszékében a tűz maradványai mellett. Túl öregnek és fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy felkeljen, és felmenjen az emeletre lefeküdni. Ekkor a szél feltépte a konyhaablakot, és szélesre tárta, akkora erővel, hogy attól lehetett tartani, a következő lökés teljesen tönkreteszi. A keret korhadt volt, az ablakot már évek óta nem lehetett rendesen becsukni, csak ha az ember beékelt egy összehajtogatott papírdarabot. A hang behatolt az asszony álmába, felébresztette. Alom és valóság határán tétovázott, ahogy az éjszaka hűvöse beáramlott a szobába, és végignyaldosta a lábát, mint dagálykor az emelkedő víz. Fel kell kelnie, és be kell csuknia az ablakot, még mielőtt az üveg betörne. Kinyitotta a szemét, és ki tudta venni a szoba szürke körvonalait. Az ablakon túl a hold szántotta az eget, felhők vonultak el előtte. Reszketve indult el a konyhaablak felé, melynek üvegét sóval szórta tele a vihar. Fájtak a lábában a csontok, ahogy a lépések súlyától nekinyomódtak a bőrének. A karosszékbeli szu-nyókálástól megmerevedett a csípője és a háta, akár a megdagadt fa, és erőfeszítésbe került, hogy újra bejárassa az ízületeit. A szél felborzolta a haját, ő meg egész testében megborzon- ~ 7