Az eltűnt idő nyoma [antikvár]

Előszó 2016 elején Szarka Klára és Wirth Imre felkértek, hogy írjak esszét a Képek és pixelek című kiállítás katalógusába. Három hónapja sem volt, hogy megjelent A vége. Ennyire közel a regényhez nehezen tudtam elképzelni, hogy egy fotográfusról szóló történet után bármi újat írhatnék a fotográfiáról. Már úgy értem, ami számomra új, ami nincs benne a könyvben. Vonakodtam. Akkor döntöttem el, hogy vállalom, amikor belenéztem a régi naplóimba. Egészen mostanig soha nem használtam őket semmire, nem is állt szándékomban. írásról, irodalomról szinte egyáltalán nem esik szó bennük, de a fényképezésről néha írtam pár sort. Leginkább mélypontok idején, amikor mindenestül fel akartam hagyni a fotográfiával. Az írói válságok valószínűleg mélyebbek, mármint nehezebben feloldhatók, mint a fotográfusi válságok, már ha van bármi értelme az összehasonlításnak. Azért nehezebben feloldhatók, mert a külvilág nem tud segítséget nyújtani. Belül történik minden. A fotográfiában is belül történik szinte minden, de ennek a történésnek az egyik legerősebb eleme a pillanatnyi reakció a minket körülvevő, pillanatnyi valóságra, akár természetes fénynél szemléljük azt, akár mesterséges fényben mi magunk teremtjük meg a valóságot.