Az elvarázsolt lélek II. [antikvár]

Lehúzott ablakredőnyök mögött, félhomályos szobában ágyán ülve, fehér fésülőköpenyben mosolygott Annette. Kibontott haja, amelyet éppen az imént mosott meg, beborította a vállát. A nyitott ablakon át mozdulatlanul terpedt szét az augusztusi délután aranyos melege; látatlanban is érezte az ember, hogy mily tompultan alszik a napsugárban a boulogne-i kert. Annette is beleolvadt ebbe az eltompult boldogságba. Órákig el tudott maradni elnyúlva, mozdulatlanul, gondolkodás nélkül, a gondolkodás szüksége nélkül. Elég volt annyit tudnia, hogy ő - két személy; még azon sem erőlködött, hogy elbeszélgessen a benne lakozó picikével, mert bizonyos volt abban, hogy az is ugyanazt érzi, amit ő, megértették egymást szó nélkül is. A gyöngédség hullámai csaptak át testének boldog álmodozásán. Aztán újra elmerült álmatag mosolygásába. De ha szelleme szunnyadt is, érzékei megőrizték csodálatos tisztánlátásukat, pillanatról-pillanatra követték a levegőnek s a fénynek legfinomabb rezgéseit is ... A kertben édes szamócaillat . . . élvezte orrával és nyelvével egyaránt. Füle gyönyörűséggel ízlelte meg a legcsekélyebb neszt is - ha a szellő megzizzentette a leveleket, ha egy lépés tapodta a homokot, ha egy hang szólalt meg az utcán, ha vecsernyére szólt egy harang.