Az elveszett gyermek [antikvár]

ÓLMOS ESŐ 1. A háború után tujáztak: a villamos ütközőjén utaztak a magamfajta városi gyerekek. Mintha csak erre a célra találták volna fel az ütközőt: jó ülés esett rajta, és még egy bőrtömlő is volt fölötte, amibe kapaszkodni lehetett. Azután elmúltak az évek, a lábam már földet ért a tuján, nem utazhattam tovább az ütközőn tizenötévesen. így hát minden hétfőn — fogcsikorgatva — leguberáltam két forint hetvenet és megvettem a diákok számára létesített kedvezményes heti bérletet. Ilyenkor éjféltájban indul a Moszkva-térről az utolsó ötvenkilences villamos. Egykocsis szerelvény, hegyi járat. Megkerüli a teret, szikraeső hull a vezetékből, a kanyarban tompán feljajdulnak a sínek. Megyek hazafelé. Az apró kocsi eldöcög a romos Déli-pályaudvar előtt, a Nagyenyed-utca szigorú bérkaszárnyái alatt, végesvégig a valamivel levegősebb Böszörményi úton. A Királyhágó-téren megritkul a nép, a lámpa fénye átüt a télikabátokon. Tizenötéves vagyok, eszembe se jut, hogy csupa réges-rég elcsatolt, talán sosemvolt vidékről nevezték el itt Budán az utakat. Vajon a felnőttek gondolnak-e rá? Néznek maguk elé, bóbiskolnak. Az elöljáróság vörös téglaépülete után lassan kiürül a villamos. Itt már nem az úttestbe ágyazva, hanem valódi vasúti töltésen, talpfákra erősítve kanyarognak a sínek. Hamarosan megérkezünk a végállomás fabódéja elé, a temetőfőkapuhoz. Fáj a lábam. Viszket, csíp, sajog. A lucskos cérnazokni páncélkeményre száradt, dörzsöli. Egyszerre fázik és izzad benne a láb. Szipogok: érezni-e a szagot? Én nem érzem: mióta tudom az eszem, taknyos vagyok. Előkotorászom a zsebkendőt: kőkemény, savanyú ízű, zöldessárgára színezte a takony. Sebes az orrom. Minden dörzsöl rajtam, még az alsógatya is. A két lábam között, speciálisan. Rövidnadrágban járok télen is. Nincs kitől örökölnöm hosszúnadrágot. Ha erősen fagy, néha elszíntelenedik a bőr a lábszá-