Az elvesztett haza [antikvár]

Részlet a könyvből: Mint már hetek óta, Cécile ma is némán és mintegy bénultan ült lakószobájuk ablakában, kibámult a keskeny, lassankint ősziesen elsötétedő Rue du Dóme-ra és hallgatta az ágyúk veszett bömbölését ott hátul, a Kőkapu előtt, a hol a németek öt nap óta rést lőttek. Rést - ez azt jelentette: ostrom... Uram Isten, hát lehetséges? Még ez is? Mindazok után, a mit átszenvedtek, ez az utolsó és legborzasztóbb? És meglesz - azok odakinn akarják - és a mit ők akartak, az meg is lett... Egyedül, határtalanul elhagyottan érezte magát a várakozó leány a homályos szobában. Csak halkan zizegett a gyászruha fekete tafotája, ha telt keble mély sóhajban emelkedett. Anyám! te békén szunnyadsz odakinn az Ill túlsó partján, a tragikus tömeg-temetőben a botanikus kertben, a dohánygyárnál, a rettenetes ostrom áldozatainak százai és százai között. Csitt! Mindig borzasztóbb lett a dörgés észak felől, a Kőkapu-külváros romhalmazán túl. Hát igazán van még odakinn elpusztítani való? Még mindig nem elégelték meg azok a rettenetes emberek, azok a betolakodók a sötét északról, a végtelen fenyőerdők, a mocsarak és homokpuszták országából?