Az ember, aki hazaballagott [antikvár]

Kinyílt az ajtó s a nyíláson át keskeny, de tovább mind szélesebb, végül a messzibe belevesző fénykéve ömlött ki a hóra. Aztán egy ember rettenetes árnyéka illeszkedett bele a fénypászmába s lötyögött benne, ahogy az ember dülöngött az ajtó két oldaldeszkája között. Egyszerre bennről visszarántotta valaki s újra tiszta, ragyogó, az ajtóból kiinduló fénysáv a havon. - Hanem az ember újra jött. Bennről kiabáltak: - Csak nem mégy Jóska! Dehogy mégy! - Valaki a karjába kapaszkodott s húzta vissza, de az ember most már erőszakos lett. Kitépte magát a másiknak a kezéből s nekiesett az ajtófélfának s aztán inkább csak magának motyogott: - Haza ballagok. - A másik ember méregbe jött: - Hát ballagj - s becsapta az ajtót. Sötét nem lett azért. Köröskörül a messze hegyekig frissen esett szűz hó világított. Csak valamivel világosabb csipkeszerű, finom, csillogó bokrétaképen váltak ki a mezőből a fák. Az épület előtt kerítés se volt, csak épen két cölöp között gúzs-sarkon járó ajtó...