Az ember fiai [antikvár]

Védőborító kopott, szakadt, a kötet tiszta, jó állapotú.
"A ​nyugati szél roppant víztömeget zúdított a lüneburgi síkságra. Az óriás, sötétszüke felhők között apró, fehér rongyok rohantak kelet felé, sírt és bömbölt a szél egész nap és másnap reggel is, mikor kátránypapírért indultunk a raktárba. A papírt éjjel letépte, és messzire vitte a szél. Még álltak a foglyok a Vernichtungslager udvarán, csak a szélén rogytak össze. Beljebb, a sorok között talpon maradtak a halottak is. Széles hasábokban dőlt rájuk az eső. A tenger harsogó dühét, óriás erdők zúgását hozta a hosszan bőgő, behemót szél. Néhány óra, és mind halomban hevernek. Az I. számú Haftlingslagerből két capo foglyot kísért a verem felé. Vizes rongya kiasott testére tapadt, kezeit elől összekulcsolva a földre nézett. Utolsó útját rótta. Mire gondolhatott? Őrei közt balra fordult, rárivalltak, létrát emelt a fal mellől, leeresztette a verembe, és vigyázva, lassan leereszkedett. A capók fölhúzták a létrát, visszatették a helyére és távoztak. A fogoly a betonmedencében állt, most soványabbnak látszott. Nem mozdult, mintha máris kővé fagyott volna. Nem járt fel-alá, amivel órákra meghosszabbította volna az életét, és nem üvöltött fel az égre. Kopaszra nyírt feje a mellére horgadt, összekulcsolt ökleit az ágyékára nyomta. Ott maradt, azon a helyen, ahová a létráról lelépett. A létrát felhúzták. Nincs tovább."