Az én népem [antikvár]

Részlet a könyvből: "A szél fújja a fenyők haját és borzolja a tollat a templom gerincére szállott varjún. A fekete, vedlett toronyban sejtelmesen sírnak az ércvirágok, a harangok. A templom hegyen van és őrzi a kicsi falut. Az apró székely házak némán, mint egymás mellé tett kicsi fehér koporsók. Az új pap a cinteremből nézi a falut. Ma lesz a beiktatója. Lábai körül földbe fulladt sírkövek jelzik az egykori temetőt s a templom tövében, a csepegés alatt néhány apró, reves koponyacsontdarab sárgállik. Arasznyira se lehet leásni, hogy sirokat ne bolygasson meg az ember. Háta megett az egyházfi megzergeti a kulcsokat: - Harangozhatok-e, tiszteletes úr? A pap bólint és az egyházfi a megőszült cserefaajtóhoz lép, kizárja és feldörget a toronyba. A vén torony kövei izzadtak a ködtől és sötét hajlataiban századok igézete nyugszik. Gyermekek meztelen lábanyoma látszik a hiányos lépcsők finom porában és szédülten meginog a rozoga torony, mikor a nehéz harang elcsattan benne. A harangszóra megrezzen a pap. Az úton állingáló fehérharisnyás székelyek is feltekintenek és komótosan beszélgetve elindulnak a templom felé. Asszonyok, leányok sietve öltöznek ünneplőbe és csakhamar megtelik az utca hímesruhájú fehérnépek színes csoportjával. A vasárnap tiszta illata árad mindenből."