Az én népem [antikvár]

Bölcs, megfontolt, előrelátó, jóságos, kedves, mogorva, zord, zsugori, áskálódó... Valamennyiünk jelzői. Így egyben. Hogy mennyit lát meg belőle más, csak részben múlik rajtunk. Szerepvállalásunk sorsszerű, emberhez, családhoz, néphez és a Föld kisebb vagy nagyobb szegletéhez kötött, ahol vállaljuk egymást, vagy menekülünk és hontalanná, hazátlanná, talajvesztetté leszünk. Magányosan, gyökerek nélkül emberségünk sem teljes... A szerző felvállalja - gyarlóságaikkal és erényeikkel együtt azokat az embereket, akikért a szögediséget, az alföldiséget, a magyarságot is fel lehet, fel kell vállalni - a szívében hordozott, szeretett, keménysorsú, bölcs, torzsalkodó népét. A szentenciákat a hazáról, a népről, az emberről már legnagyobbjaink leírták, elmondták. Vigyázzban állva tudjuk, énekeljük, hogy itt élnünk, s halnunk kell. E kötet írásai vágóképek hozzá, hogy miért és kikért is. Ahogy a szerző bemutatja őket, összeáll a nagy-nagy mozaik, ahol a hiány apró szilánkokat mi magunk is be tudjuk illeszteni, vállalni tudjuk, hogy az Ő népe a Mi népünk is. Sz. Nagy Lászlónak ez a harmadik könyve. A kötet - és a korábbi művek - írásait még kézzel írott formában olvastam, elsőként mondtam véleményt, esetenként sok-sok jelzőt kemény szívvel húztam ki. Még egyetlen jelzőt szerettem volna teljes szívemmel, minden igyekezetemmel és tudásommal elvenni tőle: a betegsége elé komoran tapadó, kegyetlen ékítményt. Ez az egy nem adta magát, ez az egy kíméletlen s végzetes volt...