Az én rendőröm [antikvár]

PEACEHAVEN, 1999 OKTÓBERE Fontolgattam, hogy ezekkel a szavakkal kezdem: Már nem akarlak megölni - mert tényleg nem akarlak -, de aztán arra jutottam, hogy szélsőségesen érzelmes kijelentésnek tartanád. Mindig is gyűlölted a melodrámát, és nem szeretnélek felizgatni, most biztosan nem, amikor ilyen állapotban vagy, amikor talán már az életed vége felé közeledsz, A szándékom ennyi: leírni mindent, hogy meglegyen, méghozzá úgy, ahogy volt. Egyfajta vallomásnak szánom, úgyhogy érdemes pontosan fogalmazni. Azt tervezem, Patrick, hogy amikor elkészültem, felolvasom neked ezt a beszámolót, mert már nem tudsz válaszolni rá. Azt az utasítást kaptam, hogy beszéljek hozzád. Az orvosok szerint ez nélkülözhetetlenül fontos a felépülésedhez. A beszédkészséged szinte menthetetlenül károsodott, és bár együtt vagyunk, a házamban, papíron kommunikálunk. Ezen a szókártyákat értem. Képtelen vagy megformálni a szavakat, de rá tudsz mutatni arra, amire vágysz: ital, mosdó, szendvics. Tudom, mit akarsz, mielőtt az ujjad hozzáérne a képhez, de azért hagyom, hogy rábökj, mert jót tesz neked, ha önálló vagy. Fura, hát nem? Hogy most nálam a papír és a toll, hogy én írom ezt a minek is nevezzem? Nem igazán napló, legalábbis