Az én zsoltáraim [antikvár]

Részlet: Már alkonyodik? A nap lehunyt. Árnyék húzódik és csend borul a földre. Már alkonyodik. Ideje, hogy az élet vízéhez menjek és megmerítsem korsóm. Az útra homályos árnyak vetődnek és az alkonyi csendben a víz sejtelmesen csobog, hivogatón suttog. Útamon senkivel sem találkozom, magános az én útam. Vajjon ezen az ösvényen senki sem jár? Esti szél kel és a szegély bokrok ágai összeverődnek, majd szétválnak, belátást engednek szemeimnek ezer más útra. Ahány a lélek, annyi az ösvény. Amennyi a szív, annyi melódiát suttog, csobog a víz titokzatos távolságból. Ott, ott a sűrűben, a szelíd partok között. Ott, ahol homlokom a partot súrolja, hogy korsómat megmeríthessem, ott fodroz szelíd hullámokat a mélység fölött...