Az erdőárki gazda [antikvár]

Részlet a könyvből: Úgy hét-nyolc óra tájt lehetett, mikor Katkui Vilmos fölébredt a csűrpadláson a szénán. Még ugyan az álom lankadtságát érezte tagjaiban, de aludni már nem tudott: csontjaiban valami édes fájdalom zsibbadozott, amint azt már több év óta érezni szokta, ha halászni, vadászni vagy a többiekkel bogyót szedni készült messzebb az erődben. S aztán azok a madarak! Úgy daloltak azok, amint még sohasem Vili emlékezete szerint. Daloltak a sövény végén növő nyírfán, melynek hajlós ágai suhogását Vili hallani vélte; daloltak a vén kert többi fáin is, bizonyára magán a sövényen s a sövény karóin is. Dalolt a pirók, zengett a vörösbegy, csicsergett a megkésett seregély, amelynek első költése elpusztult, vagy amely nagyon későn talált alkalmas fészekhelyre; rikoltott a harkály közel az erdőben, szólt a kakuk, csipogott a barázda-billegető, csicseregtek olyan madarak is, amelyeknek nevét Vili nem is tudta, sohasem hallotta, de amelyeket ismert a hangjukról.