Az erő [antikvár]

Önéletrajznak szántam volna ezt a félig próza-, félig verskötetet de mindenféle tabu tiltja ezt, kiváltképp Szabó Lőrinc Tücsökzenéje, melynek alcíme így szól: „Rajzok egy élet tájairól". Pedig minden élet újra rajzolható képek sorozata, melyeket vagy előre, vagy hátra, vagy egy mozdulatlan tömbben lát az ember aszerint, hogy fiatal öreg vagy halott. Hatvanhét évesen, nagyapai korban, tíz évvel éltem túl az ötvenhét éves korában elhunyt Szabó Lőrincet, hattal Pilinszky Jánost és Bakucz Józsefet - hatvanévesen haltak meg - mindhármukhoz szoros személyes barátság fűzött. A szokásosan túl korai magyar költőhalál közismert nagyjait most nincs miért említenem. A hagyományos önéletrajz a múlt idejű elbeszélő próza műfajához tartozik, s a magyar irodalomban Rákóczi Ferencen, Mikes Kelemenen, majd Bethlen Miklóson át Kassák Lajosig, a világirodalomban pedig Szent Ágostonon és Benvenuto Cellinin, majd Goethén át Simoné de Beauvoir-ig - s azon túl - terjed. Ebben a könyvben valami egyébre törekszem. Azt kutatnám, hogy egy-egy gondolati sor, mely mellesleg az élet egy-egy fontosabb jelenetéhez is kötődik, hogyan hangzik egyszer prózai meditáció, máskor meg egy-egy szonettbe tömörített formában. Mindennek a központjában egy kérdés áll: Mi az erő? A régi magyar közmondás szerint „nem az a legény, aki adja, hanem aki állja." Meddig kell elviselni valamit, ami kínozza, gyötri az embert, mielőtt fellázadnánk? Melyikhez kell több erő, az elviseléshez, vagy a fellázadáshoz?