Az erős város [antikvár]

Részlet a könyvből: A szürke novemberi nap telve volt párával és szénporral. Sűrű hamufelhő lebegett a száraz, élettelen levegőben és a szinte kézzelfogható köd elhomályosította még azt a kevés világosságot is, amellyel a reggel amúgy is fukarkodott. A hamu csikorgott a lépések alatt és amennyire lehetett, még jobban bemocskolta az épületek falát, amelyre lecsapódott. Minden ablakot belepett; minden ajtón ott voltak nyomai. Most, félhatkor, amikor még alig virradt, egész kéményerdő, a kéményeknek valóságos őserdeje vulkánok módjára ontotta a sötétbarna, sötétszürke és fekete füstöt, amely belevegyült a város fölött állandóan gomolygó hamuködbe, amelyet táplált és növelt. Alig hallható földalatti morajlás remegtette meg a várost. Reggel volt. A falak ezrei mögött megmozdultak az emberek, tompán, álmosan, kinéztek a piszkos ablakokon és szívüket nyomasztó csüggedés fogta el, ahogy szembe találták magukat a hosszú, komor, fáradságos nappal. A gazdagok csak kinyitották a szemüket, megborzongtak a borús reggel láttán és megfordultak a puha selyemágyaikban. Az álom menekülés volt számukra. A gondolkodók eltűnődtek azon, hogy az élet ismét igazolta azt a kínai mondást, amely szerint az emberek legtöbbje csendes kétségbeesésben éli végig életét.