Az északi műút [antikvár]

A gépkocsi motorja apró remegéssel, fémes, állandó zümmögéssel járt, mintha bádogszárnyú pillangó repdesett volna valamelyik henger belsejében. Az ablakon csüngő, fehér bársony orrú kócmajmocska forogni kezdett a vékony drótszálon. Dumitrana lehajtotta a zöldes celluloidlapocskát, hogy óvja szemét a betűző naptól. Sietett. Érezte, mint remegnek a lábizmai. Dudálni szeretett volna, de a tejeskondérokat számba adó alkalmazott fölöttébb lelkiismeretesnek mutatkozott. A másik türelmesen várt mellette. Dumitrana mindenképpen az utcán szeretett volna már lenni, túl a nagy kapun, a műúton, nyolcvan kilométeres sebességgel száguldani az ismert hely felé, ahol két elvtárs várja. Egy óra, másfél óra alatt mindenáron ott kell lennie, és lám, most egy izzadó, kövér ember került az útjukba, aki nagy fehér zsebkendőjével verejtékes homlokát törölgetve újra meg újra átvizsgálja a papírokat, nehogy becsapják egy-két kondérral, — miatta vesztegelnek. Hogy figyelmeztesse Focsát késlekedésükre, lassan feléjük indította a kocsit. A lerakat nagy, négyszögletű, poros udvarán, amelyet minden oldalról alacsony, esőverte, zsindelytetős raktárak vettek körül, senki sem volt. A kijárat felé egy csoport fehér, hízott liba totyogott lustán. Az induló szellő meglibbentette a műút szélén álló alacsony, vén fák lombjait. Talán juharfák voltak, és mintha egy-két lakkos-zöldlevelű tölgyfa is lett volna közöttük. Tikkasztónak ígérkező májusi nap kora reggele volt. Dumitrana érezte, mint patakzik hátán, inge