Az évforduló [antikvár]

ötven fényképet biztosan csináltunk ahhoz a könyvborítóhoz. Legalább ötvenet. Na, mondta a férjem, a kedvemért, jó? Mondod? Forgattam a szemem, aztán úgy csináltam, ahogy Patrick kérte. Méz, méz, méz. Mondtam. Pénz, pénz, pénz. Ö már kattogtatott is. Vicc volt az egész, és igaza lett - tényleg nevettem, ahogy ismételgettem a szavakat. Megkapta, amit akart, ha nem is mosolyt, de valami ravaszkás vigyort mindenképpen, egy használható fényképet. Nem is tudom, minek kell nekik fotó rólam, panaszkodtam, miközben pózt váltottam. Tudod, hogy miért, mondta. Mert ha szép vagy a fotón, az emberek majd megveszik a könyvet. És ha nem tudják elképzelni valamelyik szereplőt, legalább ott van nekik az arcod. Értem én, mondta. De muszáj megcsinálnunk. Na gyere, mondd ki még egyszer a kedvemért. Zavarban voltam. Gyűlöltem a fényképeket. Ezt pedig hamarosan több ezer példányban kinyomtatják majd. Patrick ezt akkor nem tudta, legalábbis nem egészen. Három héttel korábban felhívott a kiadóm, és óriási, de kordában tartott lelkesedéssel közölte, hogy elnyertem egy fontos díjat a könyvvel, amihez a fotó készült. Nem, mondta Ada. Nem viccelek. Ez nem vicc. A könyv még kéziratban volt, amikor benevezte, csak tavaszra terveztük a megjelenést. Nemrég adtam le az átnézett korrektúrát. Most hamarabb