Az időörvény örökösei [antikvár]

Valahol a mindenségben egy feketeköpenyes ember rótta útját. A szeme sötéten izzott, mint a törhetetlen titán, ujjai erősek voltak, és ismerték az érintés csodáit, lelke szabad volt. mint a madár, szívében egy téli éjszaka emlékét hordozta, magas homloka mögött ott zakatolt a visszafordíthatatlan Idő. Nagy folyóhoz ért. Könnyű porköpenye meglebbent a szélben. Lenézett a vízre és meglátta benne önmagát. A folyóra bízta élete titkát, nem maradt utána más, csak a fekete köpenye, és valahol mögötte az úton egy csöpp kis élet, egy gyémántszemű síró csecsemő a régi-régi lépcsők halkan felsírtak, ahogy Felisa haladt a padlás felé. A történet egy régi múltba vezette. Egy elveszett kor árnyai lesték minden mozdulatát. Odakint tombolt a nyár, az erdőben falevelekkel táncolt a szél. valami mégis felhozta őt ide. Sokszor járt már itt, de sohasem merte még átlépni a padlás feljáróját Tán megérezte a gyermeki szív. hogy az ajtókon túl, már nincs visszaút, mindig csak előre. Titkok lesték. ahogy kis keze óvatosan belöki az ajtót. A sarokpántok felsírtak. A csend különös világa egyszerre megtelt élettel. A padlás félhomályába az ajtórésen át beszökött az első fénysugár, és teleszórta mosolyával a halott tárgyakat. Felisa megállt egy pillanatra. Ez volt a perc, amikor még visszafordulhatott volna. Mi tartotta mégis ott? Az a távoli hang szinte a síron túlról szólt hozzá az érzékein keresztül. Átjárta lényét a furcsa reszketés, de már nem félt. És akkor meglátta a sarokban a koporsót. Fekete szemében vad kíváncsiság lobbant. És megtette az első lépést. A másodikat a többit, aztán ott állt szemtőlszembe a faragott ébenfa koporsóval. A festett betűket nézte: FELISA DELANEY.