Az ifjú város [antikvár]

A TAVASZI kipárolgás ködével borított végtelen mezőkön rohant a vonat. Szergej Golicin úgy érezte, hogy mindaz, amit most lát, amit tesz, többé nem ismétlődhetik. A mozdony lassítva haladt át a hídon és Szergej arra gondolt, hogy többé soha'sem hallja meg az acélívek csörömpölését. Visszanézett a hosszú tehervonatra, tudta, hogy már nem az ő szeme előtt fog kanyarogni a vörös teherkocsik és nyitott kocsik hosszú sora, hogy már nem fogja többé hallani a megrakott vagónok súlyos dübörgését. Az állomásokon letörülgette a kocsik mozgó részeit (a mozdonyvezetők azokat röviden »mozgóknak« nevezik) és egész testében érezte, hogy minden érintése - az utolsó, az ismerős fogaskerekeket nem látja többé s ezt az olajtól átitatott rongyot holnap már más, egy idegen veszi kezébe. Hallotta apjának, Timoféj Ivanovicsnak, az öreg mozdonyvezetőnek a hangját és torkát az elválás bánata szorította össze : utoljára hallja öreges beszédét. Holnap már nem beszélget, nem mókázik az apjával s majd valaki más hallgatja az elszontyolodott öregembert. - Harminchat esztendeje utazom ezen a vidéken, - mondotta Timoféj Ivanovics és a fia a szokott gépzörejben is jól hallotta a szavát. - Hogy mifélék azok a szibériai utak, - nem tudom, nem próbáltam. Pedig hát nagyon szerettem volna.Még amikor az a Nyikolyka épített vasutat Mandzsúria országába, Vladivosztok kikötőjébe, én már akkor is törtem a fejem, hogy jussak el oda ! Mert az érdekes lehet ! Új föld, új emberek. Még talán nem is a mi nyelvünkön beszélnek . . . mit lehet tudni, megérteném-e azt a mongol népséget. Szviridov kazánfűtő odafülelt s elmosolyodott. Ö erről biztosan többet tudott, mint Timoféj Ivanovics, vagy Szergej, - ki se lehet mondani, mennyi minden fért meg ennek a fejében. Timoféj Ivanovics hangja kicsit megtört. Szergej valami kis hasadást érzett az apja hangjában. Belényilalt a fájdalom, de azért leereszkedően mosolygott és még össze is nézett Szviridowal - jó alak az öreg !