Az ifjú város [antikvár]

Részlet a könyvből: A Tavaszi kipárolgás ködével borított végtelen mezőkön rohant a vonat. Szergej Golicin úgy érzete, hogy mindaz, amit most lát, amit tesz, többé nem ismétlődhetik. A mozdony lassítva haladt át a hídon és Szergej arra gondolt, hogy többé sohasem hallja meg az acélívek csörömpölését. Visszanézett a hosszú tehervonatra, tudta, hogy már nem az ő szeme előtt fog kanyarogni a vörös teherkocsik és nyitott kocsik hosszú sora, hogy már nem fogja többé hallani a megrakott vagónok súlyos dübörgését. Az állomásokon letörülgette a kocsik mozgó részeit (a mozdonyvezetők azokat röviden >>mozgóknak<< nevezik) és egész testében érezte, hogy minden érintése - az utolsó, az ismerős fogaskerekeket nem látja többé s ezt az olajtól átitatott rongyot holnap már nem, egy idegen veszi kezébe. Hallotta apjának, Timoféj Ivanovicsnak, az öreg mozdonyvezetőnek a hangját és torkát az elválás bánata szorított össze: utoljára hallja öreges beszédét. Holnap már nem beszélget, nem mókázik az apjával s majd valaki más hallgatja az elszontyolodott öregembert.