Az igazság markában [antikvár]

Részlet: MEGHITT OTTHONUNK - A MAGYAR KULTÚRA* 1823. január 22-én írta le, fejezte be Kölcsey Ferenc a Himnusz emlékezetes sorait, s írta fölé némileg a cenzor megtévesztésére is azt az alcímet, amelyet ma is érdeines emlékezetünkbe idézni: A Magyar nép zivataros századaiból. Már maga ez az egyetlen sor is kiemeli a verset a változó időből, s örökkévalóságot, örök aktualitást kölcsönöz neki. Mert vajon történelmünk melyik korszakáról mondhatjuk, hogy a magyar nép számára nem volt zivataros, megpróbáló, olykor megsemmisítéssel fenyegető? Vigasznak pedig csak annyit említek, hogy az oly zivatarosnak, sőt reménytelennek érzett 1823-as évre következett a magyar történelem egyik legragyogóbb, legtöbb ígérettel teli, hatalmas szálfaembereket növesztő korszaka: a reformkor. Ahogy a inagyar Szent Korona egyedülálló és összehasonlíthatatlanul más, mint a királyi vagy császári hatalmat kifejező, ismert európai koronák, ugyanúgy összehasonlíthatatlan a magyar himnusz is az ismert és például az olimpiákon hallható, fennhéjázó győzelmi énekekkel, táncos léptű dalokkal, a pattogó ritmusú, harcra buzdító, himnusznak nevezett indulókkal. A magyar himnusz ugyanis egyértelműen imádság, a magasrendű költészet jegyében fogant lelkiismeretvizsgálat. Ima a megmaradásért. Történelmi számvetés. A magyar himnusz ünnepe, a magyar kultúra napja jó alkalom, mondhatnám, kényszerítő alkalom, hogy ezt a számvetést újra meg újra elkészítsük, szembenézzünk a kultúrában szellemi testet öltött önmagunkkal. Erre annyival inkább szükségünk van, mert akárhogy nézem, mainapság is a magyar nép zivataros időszakát éljük. Most semmiképpen sem az ország- Í'í. I !' ti I. i ¦•1 m Elmondtam a Magyar Kultúra Napján 2002-ben a Magyarok Házában