Az irodalom boudoirjában I. [antikvár]

Engedjék meg kérem... Mintha egy halott lógott volna a nyakamban, úgy tántorogtam akkoriban Pesten. De egy délután találkoztam vele. Az Astoria halljában volt s Brahms sötétlő hangulatán borongtak a hegedűk. Kék selyembe volt öltözve, a keze fátyolszerű és fehér, mintha mindig álmodna s a szőkesége virág illatánál is édesebben lengett felém. Bús rongy voltam mint egy vándor koldus s akit már a kutyája is elhagyott és ő megsimogatott mindakét kezével. És halkan beszélni kezdett, beszélt nekem művészetről, jövőről, csodálatos küzdelmekről, arról, hogy repüljünk el a kék madár után. Andalító hangon beszélt távoli tájakról, egy nagy utazásról, fényről, drágaságról, az álmokról. Az üde szépség áradt a szájáról. És felzendülve lázasan, a tavaszról, a munka mámoráról, egy új nemzedék diadaláról beszélt. S míg hallgattam megremegve és kigyúlva a gondolatai forró zúgását, elfeledkeztem arról, hogy mindnyájan boldogtalanságra születünk. Az élet: a szeretet, az erő s a vágy engem már elhagyott és elhatároztam, hogy örökre fáradt maradok. De egy délután találkoztam vele. Azt hiszem, Körmendy Sárinak hívják és színésznő Pesten. E délutáni beszélgetés emlékének ajánlom könyvem. Ezerkilencszáztizenhat juniusában. Roboz Imre.