Az Isten lába [antikvár]

Joyce ​Cary rendhagyó tehetség. Egyike azoknak a szabályt erősítő kivételeknek, melyekben oly gazdag az angol irodalomtörténet. Mondhatnánk tehát: tipikus angol író. Annál is inkább, mivel nem angol, hanem ír származású. A brit hadseregben harcolta végig az első világháborút, a brit gyarmatbirodalom szolgálatában töltötte „teremtő férfikorának” jó részét. Meglett úriemberként, negyvenévesen fogott regényíráshoz. Figyelemre méltó könyvekben örökítette meg afrikai élményeit, majd váratlanul témát változtatott. Zseniális gyerektörténetek következtek, azután a pálya csúcspontja egy trilógia három habókos öregről. Az úri műkedvelő helyet adott a vérbeli művésznek: az elbeszélés szabad folyással árad, vaskosan és modortalanul – azaz: a legjobb smoletti pikareszk modorában. Az Isten lába a trilógia befejező darabja. (Az első két kötet Magam se hittem és A zarándok címmel jelent meg magyarul.) Önmagában is kerek egész: eredeti történet, egyéni hang – a legrégibb ír-angol swifti–joyce-i hagyomány szerint. A regény témája a nyomor poézise. A napról napra élés művészete, a csatornaélet varázsa. Egy vén csavargó, bizonyos Gulley Jimson tekereg végig a cselekmény zegzugos útvesztőjén, s kimeríthetetlen találékonysággal rendre elkerüli a mindenfelől rátörő veszedelmeket: az éhséget, a rendőrséget, a dicsőséget, a betegséget, a halált. Alvilági kalandozása komédia; a humor forrása a derűs immoralitás, a picaro-egzisztencia fenntartásának legfőbb feltétele. Pontosabban fogalmazva: amoralitás, erkölcsön kívüli állapot, melyet az édeni ártatlanság fényével ragyog be a második gyermekkor, a szenilitás. Ravaszság és naivitás; férfias brutalitás és gyermeki kedély; társadalom előtti őskáosz és pontosan célba találó társadalompolitika – ez a különös „tündéri naturalizmus” az írek speciális adománya. Joyce Cary pedig remekül gazdálkodik az örökséggel: stílusa szuggesztív s hiteles; képzelete szédületes; képei tiszták, emlékezetesek. Irodalomtörténeti helyét ott jelölhetnénk ki Malcolm Lowry és Dylan Thomas mellett, valahol Joyce és Beckett között.