Az Isten vándora [antikvár]

„Amikor születtem nem jeleztek nagyot messiásrmutató különös csillagok, csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok." Mécs László 1985 karácsonya előtt egy hosszú újságcikk jelent meg rólam Belgiumban ezzel a rímmel: „Az Isten vándora." Röviden összefoglalva, de egészen hitelesen ismertette a szemelvény életem történetét, egészen napjainkig. Csodálkoztam is, hogy az író - egy régi pap barátom - milyen pontosan és stflszerűen, szinte klasszikus tömörséggel mindent összefoglalt. Olyan találónak véltem a címet, hogy elhatároztam, ha írásaim egyszer könyv alakban megjelennének, ezt a címet adom neki: Az Isten vándora. Bevezető sorok helyett elsőként édesanyám egjik kedves történetét hadd idézzem úgy, ahogy annyiszor mesélte nekünk, egyre jobban és jobban igazat adva a nagymamámnak. Sötét, hűvös október est volt. A rózsafüzér utolsó tizedét kezdték bent a nagy malomszobában. Csak a kemencéből kivetődő fény oszlatta el a sötétséget. A nagymama a bölcsőt ringatta, kezében a rózsafüzér. Zörögtek a nagy kapun. Sietve mentem ajtót nyitni. - Vándor vagyok! - szólt a sötétségből egy hang. Zarándokúton, Andocs felé. - Akkor térjen be - hívtam. A gyéren megvilágított szobában nem tudtam vonásait kivenni. - A rózsafüzért imádkozzak, telepedjen közénk, az utolsó tizednél tartunk - mondtam a vendégnek. - Egy andocsi zarándok - súgtam a nagymamának. Együtt imádkoztuk a rózsafüzért. Amikor végére jutottunk a tizednek: „Ki téged szent Szűz a mennyben megkoronázott", a „Dicsőség"-nél a vándor felállt, mélyen meghajolt. Frissen sült lángossal akartam megkínálni, de elhárító mozdulatot tett. 5