Az ő keze [antikvár]

Barátom, akinek már voltak napjaid, amikor halálos fáradtsággal lankadt tenyeredbe hajtottad a fejed és a szemed úgy hunytad le, mintha az ólmos szemhéjjakat soha többé föl se akarnád nyitni, embertársam, akit már fojtogattak a csalódások percei, - te nem fogsz csodálkozni, hogy annak az embernek, akiről ez a könyv szól, nincs neve. Névtelen ő, mert az ő fájdalma nem is egy ember fájdalma: a tiéd, az enyém, mindnyájunké, akiknek a szíve sebhelyes, csak nem mindnyájunknak adatott meg az erő olyan áhítatosan és odaadással temetni és elbúcsúzni mindentől, amit szerettünk és nem mindnyájunk szívéről szakad le olyan véresen az emlék. Vannak, akik a szapora taglóütéseket sem érzik meg. És boldogok ezek, mert nem szenvednek. És vannak, akik a rájuk szakadó csalódás első percében meg tudják nyomni a szívüknek szegzett fegyver ravaszát. És ezek is boldogok, mert nem szenvednek soká és nem szenvednek többé.