Az örökhagyó [antikvár]

Részlet Rózsának a szára Áprilisi szél zúdul végig az utcán. Felkapja a nők szoknyáját és derékig röppenti; persze csak azokét, akik bőaljut hordanak — ami ma igazán ritkaság. Két lány egymás karjába kapaszkodva sorozatos örömkitöréssel megy a szemberohanó szélnek. Apró, éles sikkantások kísérik a meg-megújuló rohamokat. De nem az ijedtség sikolyai ezek, hanem a tetszésé. Hogy miért? Mert a lányok csinosak — s ezt tudják magukról —, a szél meg kíméletlen. Erőszakkal lebegteti a vasalatlan rakású, sötétkék, könnyű szövetszoknyákat; kilátszik a két formás lábszár, néha még a fehér tetrabugyogók is előelővillannak. A lányok keze pedig foglalt. Hónuk alatt tömött táskát szorongatnak, a másik karjukkal meg egymásba kapaszkodnak, ezt muszáj, mert elsodorná őket ez a bolondos idő. De jó is ám ez a szél elleni harc! Rejtett öröm és megelégedés cikázott bennük. A magasabbik színtiszta fekete lány. Fiúsan nyírott, erősszálú a haja, szeme, szemöldöke, még a kis apró pihék is sötétlenek orra alatt, de az jól illik élénkpiros, formás ajkához. Az ő hajviseletével nincs semmi baja a szélnek. De annál több a másik lányéval. Ezé hosszú, vállánál is lejebb ér és a feketétől éppen annyira elütő, mint az est a reggel színétől. Majdnem fehérbe hajló szőke ez a lány, arcán alig látható pirosság, inkább halvány