Az ötödik ujj [antikvár]

Volt könyvtári példány.
Fiatal ​író első könyvét tartja kezében az olvasó. Tartalma egy kisregény és négy elbeszélés. Írójuk 1944-ben született Budapesten. Harmincöt évesen, megbecsült közgazdászként tévedt az irodalom „rögös” útjaira. Bevallása szerint, mint minden magára adó kamasz, versekkel bíbelődött tizenévesen, húszas évei legelején átváltott a prózára. Megírt három-négy novellát, aztán abbahagyott mindenféle irodalmi kicsapongást. Akkor hát mi késztette most arra, hogy nem is egy év leforgása alatt megírjon egy regényt és néhány elbeszélést? – merül föl joggal a kérdés az olvasóban. De ha belekóstol ezekbe a különös légkörű, hangulatú írásokba, rá kell jönnie, hogy Domokos is azokhoz az írókhoz tartozik, akik tudják, hogy az írás önmagunk megváltása. A gyermek felajzó és fárasztóan leverő múltját rekonstruálja Az ötödik ujj alig eszmélő gyerekhősének lélekrajzában: a különböző élethelyzetekbe sodródott lélek szorongásait, szűkölését, reménykedését és beletörődését, vágyakozását és tehetetlenségét egy széthulló családban. Az ötvenes évek felemás, sokszor nemcsak a gyermeknek érthetetlen világa szublimálódik a gyerek tudatában, illetve képzelgéseiben; a forradalmi átalakulásokért vívott küzdelmekbe elmerülő apa elidegenedése családjától, az anya esztelen harca egy megrendült érzelmi pozíció fennmaradásáért, a válás megalázóan alantas csatározásai. Domokos tudja, hogy az ember csak úgy juthat a jövő felé, ha szüntelen idézi történetét. Regényében az ötödik ujj hiányzott az anyai arcon elcsattanó pofon kéznyomából, de a gyermeki töprengés és különbejáratú mesebirodalom rádöbbenti hősét, hogy az emberi kéz csak méltatlan tetteken hagyja ott hiányosan a nyomát.