Az új Erdély hajnalán [antikvár]

Szomorúság tör rám, ha látom hogyan hordják szét a volt téeszek vagyonát: épületeket, a gépek alkatrészeit, értékes berendezéseket. Nem mintha sajnálnám a hajdani kollektív gazdaságokat, de sajnálom a javakban fektetett emberi munkát, pénzt, anyagot. És szánom főleg magunkat, a mi mostoha sorsunkat, mert ugyanezt láttam a negyvenes évek közepén-végén, amikor a földesúri birtokokat szétosztották, majd államosították. Hány meg hány kastélyt, udvarházat, istállót, magtárat tettek akkor is tönkre? De ezt láttam valamivel korábban, 1940-ben. II. Károly román király esztendőkön át építette a határainkon a "Károly-vonalat", betonerődök, tankcsapdák sorát sok száz kilométeren át, ami - mondanom sem kell - óriási áldozatokat követelt az országtól. Aztán mi lett az egészből? Keleten megindultak a szovjet csapatok, délen a bolgárok vonultak be Dobrudzsa két megyéjébe, nyugaton pedig a magyar honvédség Észak-Erdélybe. Nem akarom a kérdés politikai vetületeit tárgyalni, csak rámutatnék, hogy az erődkolosszusokat is föl kellett aztán robbantani, az anyagukat elhordani, hogy helyükben ismét teremhessen a föld.