Az úr esztendeje [antikvár]

Részlet a kötetből: "A falu harangja szól... hol lágyan, símogatva, hol kérve, esengőn; majd dübörgő daccal, követelő elszántsággal, majd ismét alig hallhatóan, megtörő életerővel: de mindig szól, mindig hívogatja a város kövei, gépei közé tévedt gyermekeit, mint valami áldott, közös édesanya. Sajnos, csak ritkán halljuk meg hívó, védő és bátorító szózatát. Nagyon is elfoglal bennünket a műveltség bábeli tornyának építése. Kevélységünkben hamar elfelejtjük, hogy nemzeti és faji létünk gyökere mégis csak a föld, a falu, a paraszt. De ha a vész ajtónkon kopog, ha megmozdul alattunk a föld és összeomlik a műveltség elefántcsonttornya, akkor elemi erővel törnek fel lelkünkben a sokszor erőszakkal lefojtott népi források, s riadt szívünkben ezerszeres erővel dobog fel a falu harangszava. A néphez való visszatérés nagy nemzeti szerencsétlenségek és megpróbáltatások után szinte törvényszerű jelenség az európai nemzetek irodalmában. A világháború után is bekövetkezett. Ami addig «tájirodalom» néven csak az irodalmi élet szélein mozgott, az most egyre inkább a középpontba kerül és gyarapszik jelentőségben, külső megbecsültetésben. A «népies realizmus» divatossá, sőt sok helyen szinte kötelezővé lett. Egyre több «népi» író bukkan fel az ismeretlenség homályából. Az ember szinte belefárad már a hírverés felsőfokú jelzőibe, mert sok keserű csalódás éri. Annál nagyobb viszont az örömünk, ha olyan íróra bukkanunk, aki nem ábrándít ki bennünket az előlegezett bizalmunkból, hanem a népiség minden hamis romantikától és célzatosságtól mentes költészetével üdíti fel szomjas lelkünket."