Az Ural alatt [antikvár]

Részlet: Én és a béka Ülök, ülök, mintha megmeredtem, megdermedtem volna. Voltaképen ez a helyes, mert a doktor így rendelte. Semmi dolgom, de ahogy jobban utána gondolok, rá jövök, hogy rengeteg dolgom volna. Mert az, hogy az ember egy karosszékhez van láncolva és kinyújtott lábakkal kell ülnie, még nem ok arra, hogy semmit se csináljon. Sok mindent lehetne csinálni. De belőlem még az a szikra is kiszakadt, amely a szándékot volna hivatva meggyujtani. Valami rémítő nyugtalanító érzés ez. Megkövült szemekkel bámulok, mintha hülye lennék és úgy érzem, mintha sapkát húztak volna a fejembe, amely nagy lapos kő és legalább egy mázsa súlyú. A kő taraja a szememet veri és élével rá nehezedik. Komisz kutya érzés. Ez okozza, hogy meghalt bennem minden akarat és minden gondolat. Meghalt az öröm, meghalt a félelem, a bánkódás, meghalt az elhatározás, a fájdalom és a kellemes. Csak a nyugtalanság nem halt meg. Más minden.