Az utolsó Bátori I-II. [antikvár]

A Bátori Gábor kora egy volt Erdély évkönyveiken a legháborgóbbak közül. A kalandor szeszélye tág mezőt nyert az abban forrongó örökös változások közben; s a szerelem szenvedélyesen, cselekvőleg gyakorlá hatalmát. Lényegében ugyanaz volt, a mi most: de színezete a kor regényességéből vont magához. Menete nem volt azon csendes, csergedező, mely a csevegő pataké, nem rónákon ömleszté ábrándos árjait; a kor viszonyai s veszélyei sziklabérczeket tolának útjába, ezeken korbácsolt fel, ezeken zuhogott le, ezeknek ékein porlott el ezüst gyöngyökké. Nemes volt vagy nemtelen, nagyszerű vagy kisdedes, miként a lélek s a szív, melyből forrott ki. Ördög a kaján szivében, gyáva a szűkkeblűében; vállalkozó s merész, de ingatag a csapodáréban; szent, isteni, erős és hatalmas, mikor nemes lélekben lobogott.