Az utolsó Bulcs [antikvár]

Részlet a könyvből:"A nyugati ég alján vörös felhőtaraj mögé bujt a leszállni készülő nap. Hűvös szellő borzolta, apró hullámok suhantak a nagy Sár-tó vizén, amely most piros volt, mintha vértenger lenne, pedig csak a napnak akart utánzója lenni bíbor színével.Iszapos vize nemrég engedett fel a téli fagyból, most oldalt dőlt a sok száraz nád, amely egyenesen állott, amíg jég volt a támasztója.Ott, ahol partot ért a víz, a náderdő szélén már ütközött a zsenge fű. Sűrű bokrok között fából épített emberi hajlék előtt éppen lángolni kezdett a vacsoratűz. Fehér füstje áterölködött a rádobott venyigecsomón, apró, hegyes tűznyelvecskék dugdosták fel táncoló testüket, mint visszajáró pogány tündérlányok, akik még néha ellátogatnak a Szala folyócska legalsó mocsarainak környékére, Zalavár tájára.Most már nem szabad róluk beszélni. Semmiről se, ami a régi dolgokhoz tartozik, mert szigorúan vigyázzák mostanában a magukról megfeledkező magyariak szavait.Az öreg ember, aki most megpiszkálta az égni kezdő venyigét, úgy, hogy az arcát vissza kellett kapnia a kilobbanó láng elől, maga elé mosolygott.- Csak tiloskodjanak, parancsolgassanak. Amíg a vén Lelu él, addig a történetek is élnek és azok se halnak meg egészen, akikről a szó beszél - motyogta csak úgy magának.- Meg aztán száll a titok egyik szájról a másikra, apáról fiúra, annak is a fiára.- Hát ha volna fiam - zúgolódott maga elé, - de nincs. Egy csepp sincs, aki rám hallgasson.Mintha felelet lett volna a gondolatára, a hajladozó nád erősen megzizzent és vízben tocsogó léptek nesze hallatszott."