Az utolsó Bulcs [antikvár]

A nyugati ég alján vörös felhőtaraj mögé bujt a leszállni készülő nap. Hűvös szellő borzolta, apró hullámok suhantak a nagy Sár-tó vizén, amely most piros volt, mintha vértenger lenne, pedig csak a napnak akart utánzója lenni bíbor színével. Iszapos vize nemrég engedett fel a téli fagyból, most oldalt dőlt a sok száraz nád, amely egyenesen állott, amíg jég volt a támasztója.Ott, ahol partot ért a víz, a náderdő szélén már ütközött a zsenge fű. Sűrű bokrok között fából épített emberi hajlék előtt éppen lángolni kezdett a vacsoratűz. Fehér füstje áterőlködött a rádobott venyigecsomón, apró, hegyes tűznyelvecskék dugdosták fel táncoló testüket, mint visszajáró pogány tündérlányok, akik még néha ellátogatnak a Szala folyócska legalsó mocsarainak környékére, Zalavár tájára.