Az utolsó K. U. K. bárónő [antikvár]

Babu alakja beleveszett a porhó felvert örvényeibe. A magasztos csendet csak az ügető ló fújtatása és prüszkölé-se törte meg. Kitágult orrlyukaiból dőlt a pára. Kicsit össze volt zavarodva Bálint miatt, aki ugyan tapasztalt lovasként irányította - de hát eddig főleg Babu lovagolt rajta. A néha kissé bolondos Babu, de mégis: a gazdája. Kényeztette-sze-retgette Doxot, a ló pedig vigyázott rá. Te vagy az én egyetlen szerelmem, suttogta neki egyszer régen Babu. Aki ezúttal mögötte siklott. A nyereghez kétoldalt hosszú gyeplőt erősítettek. Ezt általában futószárazáshoz használták. Mást nemigen tudok adni, vonta meg a vállát a Baronesz lovásza. A síoktató nem volt elragadtatva. Norvégiában megszokott dolog a lovas síelés. Akár úgy is, hogy nem ül a lovon senki. Csakhogy komoly gyakorlat és megfelelő felszerelés szükséges hozzá. A vonószíjat a síelő derekára kell kötni. Nem túl szorosan - mert mi van, ha elesik, és gyorsan el kell magát oldoznia? Nem kell emiatt aggódni, makacskodott a Baronesz. Ha lejtőn lejövet nem szalad ki alólam a léc, akkor ez gyerekjáték lesz, mosolyodott el, alig várva, hogy az legyen. Bálint felül a Doxra, nekem meg csak arra kell ügyelnem, hogy el ne veszítsenek. Babu szerette a mozgást, a tempót. Szikrázott a hó, és olyan erősen világított, hogy belesajdult az ember szeme. A Poprád völgyén az a fajta csend feküdt, amilyen csak az alacsonyan álló nap ragyogta fagyos téli reggeleken tud lenni. A madarak, már amennyi életben maradt közülük a dermesztően fagyos éjszaka után, fázósan húzták össze magukat az ágak tövében. Még a varjak is elhallgattak