Az utolsó kaland [antikvár]

Részlet a könyvből:Fent kéken ragyogott az égbolt, lent zöldbeborulva lélegzett a föld. A levegőben május lehellete úszott.A Tisza felett kiterjesztett szárnnyal két gólya keringélt. Ezerkilencszáztizennégyet írtak.A szegedi városháza toronyórája most verte éppen a reggeli nyolcat. A nap már kemény tűzött és néhány vakmerő sugara, mit sem tudva előírásról, reguláról, betört a Mars-téri nagy kaszárnya egyik nyitott ablakán és bent a szobában megült egy félsárgára aszalódott, rozoga, kopasz koponyán. Az ablak a hadkiegészítő-parancsnokság épületének ablaka volt, a tar fej pedig Pajtity Vladimir továbbszolgáló őrmester úr bánatos kobakja. Ez az eredetileg emberi fejnek indult alaktalan képződmény szelid gyászában lázadó haraggal tiltakozott minden olyan merénylet ellen, amely a természet akaratán, alattomban az emberi fő szabályos formájára akarta emlékeztetni a bánatban fogamzott eleven világot. Pajtity így őszintén utálta a napfényt is. Szentül meg volt győződve, a nap csupán azért süt, hogy megvilágítsa és vörösre pörkölje a fejét, ezt az idétlennek sikerült tököt, amelyet sajátmaga is fenntartás nélkül gyűlölt. Az avatott már ennyiből is megállapíthatta: ez az egyszerű, névtelen kis ember rendkívüli egyéniség és szokatlanul szilárd jellem volt.