Az utolsó vonat Londonba [antikvár]

Zömök pelyhek tették elmosódottá a látképet a vonat ablakából: a hó kavargásában szellemszerűen sejlett fel egy hólepte várkastély a hólepte domb tetején. - Bad Bentheim, Bad Bentheim, Németország! - jelentette be a kalauz. - A Hollandiába továbbutazóknak be kell mutatniuk a papírjaikat ellenőrzésre! Az erős állú, határozott homlokú és karakteres orrú, széles ajkú, kasmírszürke szemű, holland nemzetiségű Geertruida Wijsmuller megcsókolta az ölében ülő, csecsemőkorú gyermeket. Rögtön meg is ismételte a mozdulatot, ajka elidőzött a homlok selymes bőrén. Aztán továbbadta a kisfiút a nővérének, és lehúzta a kipát a lánynál sokkal fiatalabb, még járni is alig tudó testvérük fejéről. - Es ist in Ordnung. Es wird nicht lange dauern. Dein Gott wird dir dieses eine Mai vergeben - reagált Truus a gyerekek tiltakozására saját nyelvükön. Minden rendben. Már csak néhány perc. Az istenetek megfogja bocsátani. Ahogy a vonat megállt, a kisfiú az ablakhoz ugrott. - Mama! - kiáltotta. Truus megsimogatta a haját, miközben követte tekintetét a hólepte ablak másik oldalára, ahol a németek a vihar ellenére rendezett sorokban várakoztak a peronon. Egy hordár telerakott kézikocsival, egy szabóságot hirdető szendvicsember, és igen, volt ott egy nő is, akit a gyerek meglátott - karcsú, sötét kabátot és sálat viselő asszony, aki háttal állt a vonatnak, egy kolbászárus mellett. - Maa-maa! - kiabált tovább kétségbeesetten a fiú. A nő megfordult, és miközben ráérősen harapott egy zsíros falatot a kolbászból, felnézett a vonatok indulását és érkézé-